Hogy megtudjuk, milyen is volt a szomszédolás régen, nem is kell olyan messzire menni. Elég, ha vidéken felnőtt nagyszüleinket faggatjuk, akik amellett, hogy jobbnál jobb sztorikkal látnak el, még hálásak is lesznek a törődésért. Az én nagymamám például egy dél-Dunántúli, aprócska faluból származik, ahol elmondása szerint nem is lett volna élet szomszédok nélkül. Elsődleges közeg persze az akkor még igencsak népes – 5-10 fős gyermeket számláló – család volt, de a másodlagos színtér, és tágabb értelembe vett család, maguk a szomszédok voltak. A tér és az idő kötötte össze az embereket, akik természetesnek vették, sőt igényelték egymás társaságát.

Szomszédolás - majomszokás?

A cím vicces, ugyanakkor találó is.  Ahogy Jane Goodall, a szakterület nagyasszonya is leírja, a legtöbb emberszabású ugyanis, mint például a csimpánz, nagyon is keresi közelebbi, de még távolabbi szomszédai társaságát is. A nap során, kisebb-nagyobb társasházi kolóniákba tömörülve járják az erdőt, majd szomszédos csapatokkal összeverődve, amíg közös céljaikat el nem érik, vagy amíg kedvük el nem fogy, együtt is maradnak, azaz szomszédolnak. Hiszen rájöttek már ők is rég, hogy egységben az erő és a derű is!

Vidéki szomszédolás régen - s talán még ma is

Kisesténként, négy-öt óra felé a fiatalok hazatértek a munkából, iskolából, minden erejüket és leleményüket összeszedve minél hamarabb igyekeztek végezni az otthoni teendőkkel – jószágetetés, ganézás – hogy aztán mihamarabb rátérhessenek a nap legjobb pontjára. Nem ültek le számítógépezni vagy tévézni, hiszen az 50-es évek előtt, még telefon, sem áram, így villany sem volt a faluban.

Általában minden este más háznál gyűltek össze; a lányok petróleumlámpa fénye mellett kézimunkáztak, hímeztek a tisztaszobában, miközben daloltak vagy nyelvpörgetve pletykálkodtak, míg a fiúk a konyhában kártyáztak, és cifrákat mondtak hol egymásra, hol a leányokat pirongatták. Már ha tudták! Tízig szólt a kimenő, majd a sötét, sáros úton egymásba kapaszkodva, huncut összeverődésekben értek haza sorra, egymás után, és osontak be a szobákba, hogy másnap kakasszóra már egymás ablaka alatt fütyörészve csalogassák a társakat, és együtt menjenek a buszig, ami aztán ki-kit másfelé vitt tova.

"Egy boszorka van..." - mondja a dal

És valóban, egy igazi, magára valamit is adó faluban elengedhetetlen kellék volt az egyedülálló, vénkisasszony vagy agg özvegy, akinek szürke fonatú hajánál csak tekintete kuszább, s macskáival emberi fülnek ismeretlen nyelven társalog. Bizony, ő volt a falu boszorkánya. Nagymamám hangján még most is átvillan valami bujkáló rémület, ahogy kimondja a nevét. Mernyák néni volt a falu boszorkánya. Az anyák, akiknek pedig lyánykájuk igencsak jól megértette magát a legényekkel vagy későn járt haza, szaladtak Mernyák nénihez, s pár tojásért, egy csupor mézért cserébe megrendelték engedetlen gyermekük büntetését. Nagymamám térdhajlatig érő coppfja lett egy túl hosszúra nyúlt éjszakai úton, kerítésen keresztül meghúzkodva, de bálozni összegyűlt fiatalok között is, nem egyszer rebbentett szét rejtett szerelmeskedőket a "boszorkány az ablakban" című előadás, ami akárhányszor ismétlődött is meg, mindig dermesztően sikeres volt!

Egységben az erő

Régen, az ilyen kis falvakban, vidéken, a szomszédság egyet jelentett a túl- és megéléssel. Minden szomszédnak volt valamije, ami a másiknak nem. Idénynek megfelelően a szomszédok együtt végezték el a szüreti, arató, betakarító munkákat, együtt vágták a jószágot, mindenki segített mindenkinek, azaz kalákáztak, s közben jól is érezték magukat. Soha olyan izgalmas vagy szaftos történetek nem hangoztak el, mint kukoricahántás közben – emlékszik vissza a nagymamám, huncut kis mosollyal a szája szegletében. A szomszédok egymás barátai, munkásai, munkatársai és őrző-védői is voltak.

Üljünk be az öregek közé! 

Ha valaki elgondolkodott már rajta, ugyan miért látni mai, modern városi lakóövezetekben annyi nyugdíjast, amint a jó idő beálltával elfoglalják helyüket a házak előtti padokon, megtöltenek parkot, játszóteret, hát ezért!

A lakás, az már valami olyan intimszféra, ahová nem feltétlenül invitálnak be mindenkit, a hely szűke se feltétlen engedi már meg az óriási összejöveteleket, de az emlékek és az igény még mindig ott él bennük. Üljünk bátran közéjük, és meglátjuk, nem csak finomságokkal, de élettapasztalattal, elgondolkodtató, elámító történetekkel is megpakolják a tarisznyánkat!