Néha a saját életünkkel is nehéz megbirkózni, de a helyzet csak rosszabb, ha a szomszédok drámáját is neked kell elszenvedned...

Egy olvasónk keresett meg minket azzal, hogy elmesélhesse valakinek a bánatát. Nehéz helyzetben van ez kétségtelen, de a történet többi szereplőjének sem habos torta az élete. Egy szomorú társasházi téma következik ebben a cikkben egy olvasói levél által. 

" Tisztelt Házmestermedve!

Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen mit is várok ettől a levéltől. Azt hiszem igazából csak le akarom írni valakinek, mert úgy érzem nem bírom tovább.

A koronavírus nagyon sokak életére komoly hatással volt, így az enyémre is, de a problémáért csak részben okolható. Talán nem is okolható senki, de ez halvány vigasz a számomra. A járvány kezdete óta többször, hosszabb időre is lehetőségem volt otthonról dolgozni. Megmaradt az állásom és a főnököm rájött, hogy így is el tudom látni a feladataimat. Egy társasházi lakásban élek, ami bár nem nagy vagy fényűző, én szeretem és régebb óta élek itt.

Sajnos felettem egy problémás család lakik. Apu,anyu, tinédzser fiú és általános iskolás kislány. Egy normális, átlagos családnak mondanám őket. Nem vagyok jóban a szomszédokkal, maximum köszönni szoktunk egymásnak, így részleteket nem tudok. Annyi biztos, hogy valami náluk nem kerek most már több mint fél éve.

Ha tömören akarnám megfogalmazni azt mondanám, hogy apa-anya üvölt, a gyerek bőg, én meg alattuk szenvedek. A veszekedések egyre gyakoribbak lettek és egyre hangosabbak is. Lassan már napi szintű az ordibálás és időnként ajtó bevágással végződik. A nagyobb, a fiú, amikor tud házon kívül van, legalábbis én így vettem észre. Nem olyan perpatvar ez, amire rendőrt kellene hívni. Nincs törés-zúzás, nincs társasházi folyosón rohangálás vagy bármi jele tettlegességnek vagy komolyabb gondnak. Egyszerűen az én olvasatomban már nem tudnak együtt élni a szülők. Viszont úgy tűnik külön se tudnak vagy akarnak menni. De ez így nem jó, se nekik se nekem. Próbáltam megértő lenni, van elég gondjuk, de most már nagyon szeretném, ha végre elrendeznék a bajaikat, mert egyre rosszabb alattuk élni. Az én életembe is beszivárog az ő gondjuk. Nem akarok elköltözni, szeretek itt élni, helyesebben szerettem, de ki venné meg így az otthonom?

Köszönöm, hogy meghallgattál és hogy elmesélhettem valakinek a történetem. Megoldás úgy vélem nincs vagy legalábbis nem az én kezemben van. Remélem hamarosan elhalkulnak.

Üdvözlettel: Ilona"

Kedves Medveolvasók! Ki mit ajánlana, mit lehet ilyenkor tenni? Aki járt már hasonló cipőben kérjük írja meg személyes tapasztalatait és lássa el jó tanácsokkal Ilonát! Köszönjük a segítségeteket!

Az elmúlt egy év nagy megpróbáltatásokat hozott az életünkbe. Olyan nehézségekkel és kihívásokkal találtuk szemben magunkat, amire nem voltunk felkészülve és ez feszültséget és aggodalmat szült egyénileg, családon belül és közösségi szinten is. Most különösen fontos, hogy legalább ott ahol tudunk legyünk megértők és kedvesek egymáshoz a barátokhoz, az ismerősökhöz de még az idegenekhez is a kisboltban vagy a munkahelyen is. Ott van a fény az alagút végén!