Lássunk két tipikus társasházi „klikket”, amellyel érdemes kicsit behatóbban foglalkozni: állatbarát lakók, és a kisgyermekes szülők, azon belül is inkább az ösztönösen védelmező anyukák.

Először is fontos megérteni, hogy ez a két pólus mindenhol felbukkanhat, nem csak nálatok. Létezésük természetes, bizonyos közösségekben teljesen problémamentes, máshol a viták és összetűzések melegágya. Épp ezért érdekes lehet úgy körüljárni a témát és a szereplőket, hogy az együttélés visszásságait a másik fél szempontját is megismerjük, kicsit az ő kutyabőrébe képzeljük magunkat...

Pistike és Sátán, a jóravaló pitbull találkozásai, avagy az említettek „gazdáinak” összetűzései és csodálatos megbékélése

Ha te is kisgyerekes anyuka vagy, akkor talán nem meglepő az a társasházi karakter, aki csemetéjét aggódva félti egy-egy nagyobb darab négylábútól. A lépcsőházi találkozások, vagy akár a közös udvaron eltöltött idő sok gyermekes számára okoz feszült perceket a szomszéd, vagy bármely lakótárs házi kedvencének rémisztő viszonylatában.

Nagyobb testű kutyák esetén a riadalom extrém mértékű is lehet, amellyel jó esetben tényleg előidézhető egy-egy baleset, hiszen ilyenkor az állat is megijed, vagy mondjuk ösztönösen támadóan reagál a feszültségre, a gazdája ellen fellépő agresszióra. 

Eközben a másik oldalon is van egy aggódó fél, akinek társa és szeme fénye pont az a négylábú jószág, melytől egyesek rettegnek. Ő is a legjobbat akarja barátjának és az extrém eseteket leszámítva senkinek sem akar ártani.

Pórázat mindenkire? 

Ha még épp, hogy csak rohangáló gyerekünk van, amúgy sem szerencsés nagyon szélnek ereszteni a lépcsőházban, hiszen a lépcsők és a gangok sok veszélyt rejtenek. Ilyenkor legtöbbször akkor is fél szemmel követjük az utód mozgását, miközben épp a kulcsot próbáljuk kibányászni a szatyor aljáról, vagy a postaládából kihullott szóróanyagot próbáljuk visszatömködni ideiglenesen addig helyére.

Azonban néha a polip karú anyukák ereje is kevés egy, a semmiből előbukkanó négylábú megfékezésére.

Persze a kutya sem sűrűn érkezik egyedül, hiszen megvan az a jó szokása, hogy társaslény. Így biztosak lehetünk benne, hogy pár fordulóval lemaradva követi őt a kétlábú falkavezér. Addig is, ha esetleg kutyafóbiánk van, érdemes kivárni, a gyereket pedig karnyújtásnyi távolságon kívül helyezni az állattól, ne akarja már szegény Bodri fülét mindenáron letépni.

A kutyák kiválóan érzik a különbséget felnőtt és gyerek között.

Az egy háztartásban nevelkedő babák és ebek közötti kapcsolat tényleg lenyűgöző, főleg, ha időnként a szülő kimeri mondani a varázslatos “nem” szócskát is a gyereknek.

Ennek ellenére -meg hát amúgy is-, jobb, ha pórázon vezetjük már a lépcsőházban is a blökit, még akkor is, ha esetleg kisebb, mint egy félpár cipő. A póráz elhagyását érdemes egyeztetni a többi lakóval és figyelembe venni a gyerekesek igényét, ha esetleg ez frusztrálja őket.

Gyerekes oldalról pedig érdemes minél előbb megtanítani a kölyöknek, hogy a kutya -sem semelyik másik állat- nem játékszer, nem tépem, nem nyomorgatom, és úgy általában nem veszem a számba.

Kosz, szőr, na meg a fertőzések

Bár hiszünk benne, hogy az évi egy kiló kosz benyalása kell a gyermekek immunrendszerének kifejlődéséhez, tény, mi sem akarnánk, hogy Pistike összeszedjen valami komolyabb betegséget.

A helyzet azonban manapság elég összetett, hiszen egyrészt sokkal könnyebb higiénikus körülmények között tartani a lakást (ld. a sok takarítóeszközt és szert), másrészt folyamatosan újabb típusú kórokozók is kifejlődnek, pont, hogy a mániás törlőkendőzéstől védekezni képtelen szervezeteket támadva.

A kutya nyilván veszélyforrásnak tűnhet egy szülő számára, de azért érdemes belegondolni, hány család “éli túl” a kutyás-babást együttélést minden probléma nélkül.

Ha a házban feltűnően rosszul tartott, koszos, ránézésre beteges kutyát észlelünk, nemcsak a saját gyermekünk, hanem szegény állat védelmében érdemes tenni az ügy érdekében.

Ha egy kutya szőre csomókban hullik és a lábtörlőnkön összegyűlik, először próbáljunk meg aggódó anyai szívvel gondolni a vérebre. Persze előfordulhat, hogy a lakótárs nem együttműködő. Ilyenkor akár állatvédők bevonása is szükségessé válhat.

Ugatás kontra bömbölés

Itt egyenlítődik ki leginkább a terep, hiszen egy jó kis hajnali csaholás éppoly frusztráló lehet, mint egy fogzó üvöltés, vagy akár egy kiadós hiszti. Ráadásul ez aztán tényleg mindenkit érinthet a társasházban.

Ahogy a gyerek sem ok nélkül üvölt, úgy egy kutya sem passzióból kezd vonítani. Ha csak egyszer is belegondol mindkét fél ebbe, többé nem vicsorognak egymásra a lépcsőházban.

Együttélés tehát békésen is lehetséges

Elsősorban akkor, ha mindenki hajlandó kilépni akár egy másodpercre saját kis világából és gondolataiból és meglátja a másik emberben a sorstársat: az egyszeri lakót és a gondoskodó, féltő szülőt/gazdát.

Ha értjük az "ellenfelet", kiderülhet, lehet nincs is komoly konfliktushelyzet, inkább csak közösen generáltunk magunknak egy kis problémát. És hogy „minden jó, ha a vége jó” befejezést nyerjen a történet, békét is köthetünk eddigi esküdt ellenségünkkel: a sipítozó anyukával, vagy a habzó szájjal csaholó vérebbel.

Mancsot rá!