Nem könnyű feladat belökni egy résnyire nyitva lévő ajtót az éjszaka sötétjében és szembenézni azzal, ami bent fogadhat...Most Anikó tollából olvashatunk róla.

Egy váratlan helyzetben, amikor stressz éri a medvét és az adrenalin szint az egekbe szökken, gyorsan kell dönteni, kicsit sem egyszerű feladat hősnek lenni. Lélekjelenlét, nem kevés bátorság és elszántság is kell az első lépésekhez és persze dac a túlélési ösztönnel.

Anikó beszámolója következik, akinek személyazonossága védelmében saját nevét és egyéb azonosítást szolgáló adatait nem közöljük. (A képek természetesen utólag kerültek a beszámolóba.)

"Kedves Házmestermedve!

Régóta olvasgatom a blogod és gondoltam megosztom az egyik éjszaki kalandomat veled. Teszem ezt azért, mert azóta is furdal a lelkiismeret és úgy érzem beszélnem kell róla. Nem rég, egyik hétköznap este programom volt a barátaimmal és este 11 körül értem csak haza. Amikor a liftből kiszálltam egyből feltűnt, hogy az ajtó szomszédom bejárati ajtaja résnyire, helyesebben egy bő arasznyira nyitva van. Évek óta ebben a társasházban élek van pár hajléktalan néhány utcányira a téren, nem rossz környék, de azért mégis bekapcsolt a piros lámpa a fejemben. Bár nem szoktam sokat trécselni a szomszédokkal, mondhatni csak köszönünk egymásnak, azt azért tudom, hogy egy negyvenes éveiben járó férfi lakja egyedül a lakást.

Egy hangot se hallottam bentről, de az ajtó határozottan nyitva volt, éjjel 11 körül, ami nem okés. Lefagytam. Tudtam, hogy be kellene kopognom, benyitnom vagy meggyőződnöm róla, hogy nem szorul-e segítségre, mégsem mozdultam. Nem bírtam rászánni magam. Nekem óráknak tűnt, amíg szorongattam a lakáskulcsom és azon gondolkodtam mit tegyek. 

Valahonnan hirtelen eszembe jutott, hogy a covid eléggé megviselte a szomszédomat, egyre gyakrabban láttam,  egy időben alkoholos üvegekkel hazatérni, a külseje se volt már annyira rendezett mint megszoktam, de hazudnék ha azt mondanám, hogy gond volt vele bármikor is vagy én láttam volna már részegen. Mégis erre gondoltam. Nem akartam szemben találni magam egy részeg és majdnem idegen férfival az éjszaka közepén a saját lakásában. Utána azt képzeltem, hogy egy maszkos betörőt fogok bent találni, akivel szintén nem vehetem fel a versenyt fizikumban és jobb esetben csak ellök és megfenyeget, amíg kimenekül, rosszabb esetben nekem támad és ki tudja mit tesz.

A segélyhívóra is gondoltam, már elő is vettem a telefonom, de mégis mit mondhattam volna nekik? Hogy csókolom van itt egy nyitott ajtó én meg nyuszi vagyok bemenni, így azt sem tudom, hogy valaki rosszul lett bent vagy egyszerűen túlparázom az egészet?

Nem vagyok rá büszke, de végül gyáván megfutamodtam. Halkan, visszahátráltam a liftbe, mert a saját lakásajtóm túl közelinek tűnt a másikhoz és megnyomtam a földszintre gombot. Örültem, hogy biztonságban, egyedül beértem egy zárt helyre, de rosszul is éreztem magam. Pörögtek a gondolataim, de nem gondolkodtam tisztán sem. Lefelé menet arra gondoltam, hogy felkaputelefonálok, a szomszédom lakására, és ha betörő, lesz ideje eltűnni onnan, ha részegen felveszi a szomszéd pasi, hallani fogom a hangján és elnézést kérve békén hagyom. Ha egyik sem, és csak cseng és cseng, arra továbbra sem volt tervem. Végül a társasház ajtajában, pont amikor mentem volna ki a kaputelefonhoz, az ajtóban összetalálkoztam a szomszédommal, aki befelé igyekezett. Talán ő felejtette el becsukni az ajtót és ezért sietett haza?

Nem szóltam neki az ajtóról, úgyis látni fogja egy perc múlva és ő biztos tudja mi a teendők ilyenkor. Azóta sem tudtam meg, hogy mi történt akkor este, de 10 perc múlva, amikor felmentem már csukva volt az ajtó. Mindig azt hittem magamról, hogy én biztos leugranék megmenteni egy kisgyereket, ha a metrónál szükség lenne erre a síneken, én biztos nem állnék tétlenül egy közlekedési balesetnél, hülyének és önzőnek néztem az ácsorgókat az ilyen videókon, de ezek szerint tévedtem. Én is a lefagyós típus vagyok, nem a hős, aki mindenki szeretne lenni. 
Nem tettem semmi, pedig szükség lehetett volna rám. Mekkora az én vétkem? 
Anikó"

Könnyű a számítógép mellől, nyugodt környezetben tanácsot írni, sőt kritikát megfogalmazni, hogy én bezzeg nem ezt tettem volna...ezt nem lehet biztosan tudni. Szerencsére és valószínűleg az eset nem volt olyan komoly, mint amilyennek első pillantásra tűnt Anikó számára.

Egyszer láttam egy dokumentum filmet, ahol bemutatták, hogy önkéntes csapatoknak, hogyan tanítják megjátszott, de roppant élethű környezetben és "sebesült" emberekkel a kimentési és segítségnyújtási protokollt. A beszámolók szerint a szervezett lebokkolását és az agy működésre bírását a legnehezebb ilyen helyzetben megoldani, az irányítás visszaszerzése után a többi már tudás és gyakorlás kérdése, de erről pl. a tűzoltók, mentők stb. biztos többet tudnának mesélni.

Szerintem nagy bátorságra vall, hogy valaki mások elé mer tárni egy ilyen történetet és be meri vallani, hogy megijedt. Az a tény, hogy Anikót pedig azóta is foglalkoztatja a gondolat, hogy mit kellett volna tenni arra utal, hogy jó ember, segíteni akart.

Ha neked is van egy érdekes társasházi történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, esetleg tanácsra lenne szükséged társasházi témákban, írj nekünk!