Magas vagy éppen alacsony; körgangos vagy hagyományos folyosós; tiri-tarka vagy rusztikusan málladozó falak; igazi szoci-betontömbök vagy vöröslő tégla; távfűtéses vagy cirkós; erkélyes vagy szuterén; modern vagy századfordulós… Házak, házak, ameddig a szem ellát, egymás hegyén-hátán, benne emberek, életek, sorsok, örömök, bánatok. Együtt, mégis külön-külön.

Őszintén tegye a szívére a kezét, aki két-három szomszédjánál többet is ismer. Úgy értem, „ismer” – tudja esetleg a nevét, valaha, valamikor, valamiért szót váltottak már egymással.

Kiváltképp a fővárosban, az albérletezők Mekkájában nem jellemző. Tisztelet a kivételnek, ami mindig erősíti a szabályt. Az idősek már azt értékelik, ha a fiatalok előre köszönnek nekik a lépcsőházban, a fiatalok meg azt, ha az öregek nem szólnak bele, miért áll csálén a lábtörlő, miért nem lehet a zenebonát lejjebb szorítani péntek este, miért nincs az ablakba kiakasztott muskátli láthatólag több hete meglocsolva, lecsipkedve. De vajon, ha valami igazán nagy baj történik, és egyedül vagyunk, tudunk-e kihez fordulni?

Jó szomszédi viszony - ösztönös segítség

Három éve lakom a fővárosban, bérlőként egy (nem körgangos) társasházban. Név szerint egy szomszédot sem, látásból jó, ha kettőt-hármat ismerek. Egyik hétköznap, épp szabadságon voltam itthon.

Ráérősen főzőcskéztem, zenét hallgattam, a csípőmet teljes zen nyugalomban együtt ringattam a fakanállal, amikor ajtócsapódásra, majd furcsa sipító hangra lettem figyelmes. A következő pillanatban, a rántásom a vállammal együtt rándult össze, amikor élesen kopogtak az ajtómon. Gyakorlott háziasszony lévén villámgyorsan eloltottam a gázrózsát, majd kezemet egy konyharuhába törölve ajtót nyitottam.

Az ajtóban a hetven év körüli szembe szomszédom állt. Fulladozva. Utólag visszagondolva a legfurcsább az volt az esetben, hogy valamiért egy pillanatra sem fordult meg bennem, hogy félrenyelt, fizikailag fulladozik, és hogy talán a Heimlich-féle műfogást kellene alkalmaznom. Egyszerűen belenéztem az idős hölgy szemébe, és mintha egy pillanatra megéreztem volna minden magányát.

Más ember pánikja leginkább kétféleképpen hathat ránk; vagy átragad vagy pont, hogy nyugodtságra sarkall. Hogy az ember melyik táborba tartozik, leginkább csak éles vészhelyzet esetén derül ki.

Én, ebben a szituációban, magamat is meglepve nyugodt maradtam. Becsuktam az ajtóm, visszavezettem Gizi nénit a lakásába, leültettem a konyhában, töltöttem egy pohár vizet, és nem tudom milyen indíttatásból, a hátát kezdtem dörzsölgetni. Gizi néni fulladása egy pillanatra azonnal abbamaradt. Meglepődött ő is, én is. Aztán a fulladás folytatódott, de már egy-két szót ki tudtam belőle szedni.

A magány legjobb ellenszere: egy jó beszélgetés

A fiával beszélt telefonon, az kavarta fel. Szépeket mondott neki a fia. Megköszönt valami ajándékot. Pedig nem szokása. Jó fiú, csak nehéz neki örömet okozni, pont olyan magába burkolózós, mint szegény megboldogult apja volt.

Beszéltettem. Minél többet mesélt, annál jobban megnyugodott. A fulladás szépen abbamaradt. Érdeklődtem, nagyon messze lakik-e a fia. Azt mondta, eléggé… Egészen a Mester utcánál. Először jót derültem magamban ezen a válaszon, de aztán beláttam, hogy még szomorúbb ez így, mintha mondjuk, Izlandon élne. Elbeszélgettünk még egy kicsit, ami lényegében abból állt, hogy meghallgattam a szomszédom. Aki azóta is azt emlegeti, hogy megmentettem az életét.

A társasházakban, magányos estéken, olykor jól esik, hogy sosincs teljes csönd. Valami kis neszezés, motoszkálás, tompított tévé, beszélgetés mindig átszivárog a falakon, csöveken.

Mind együtt vagyunk, mégis egyedül

Vagy mind egyedül vagyunk, mégis együtt? Rossz szomszédság tényleg török átok? Igazából rajtunk (is) múlik. Néhány hasznos tipp, amit ha megfogadunk, nem csak elviselhetőbb, de talán egyenesen kellemesebb, kevésbé magányos lehet az együttélés, ráadásul, mivel legtöbb esetben a rokonok, barátok sem feltétlenül vannak mindig éppen karnyújtásnyira, időnként jól jön, ha számíthatunk valakire a közvetlen környezetünkből, legyen szó viráglocsolásról, postai küldemény átvételéről, vagy akár komolyabb vészhelyzetekről.

3+1 jó tanács a társasházi társas léthez

1. Helló, helló!

Érdemes még költözés előtt – legyen az saját lakás vagy bérlés – egy kicsit utánaszaglászni milyen lakóközösségre számíthatunk. Ha az ember abszolút nem az a bemutatkozós fajta, akkor a névtáblák is sokat elárulhatnak, de a közös képviselő / házmester / gondnok is felvilágosítást adhat. Nem szégyen, és nem kínos kérdezni, hiszen hosszú távú hétköznapjaink múlhatnak rajta.

2. A mai napirendi pont…

Még ha csak albérletben lakunk is, érdemes részt venni legalább egy lakógyűlésen. Ha végig a háttérbe vonulva meg se szólalunk, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy jó pár első benyomás már érhet, ráadásul az ilyen gyűléseken, tapasztalataim szerint, mindig történik vagy elhangzik valami fontos és/ vagy vicces.

3. Milyen szép időnk van ma!

Elpuffogtatott, felesleges, töltelékfrázisok, amiket mégis azt tanácsolom, hogy használjuk, ha egy szomszéddal találjuk szemben magunkat. Nem a mondandó tartalma ilyenkor a fontos, hanem a szándék, amit közvetít; itt vagyok, lehet hozzám szólni, érdekel, hogy a másik hogy látja… Egy-egy mosoly is olykor csodákra képes. Ráadásul ezek a csodaszerek mind ott lapulnak a zsebünkben, ne féljük használni őket. A hatás garantáltan nem marad el.

+1 Segíts másokon, és más is megsegít

Bizony. Az adok-kapok ilyenkor is működik. Egy ajtó kitámasztása, egy szatyor felsegítése többet ér minden lakásbiztosításnál. Akár még egy túl kellemesre sikeredett házi tivornyát vagy nem tervezett csetepatét, fürdőszoba átalakítást is jobban elnéznek nekünk.

A lényeg, hogy ha valami nagyon félremegy a jószomszédi (v)iszonyban, az ne rajtunk múljon! Okos gazda a szomszéd házát is védelmezi a tűztől, hiszen addig a békesség, míg a szomszéd (is) akarja... és ne higgyük, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb!